Ha gyerekkorodban vagy a korábbi kapcsolataidban sokszor hallottad, hogy lehettél volna jobb, ügyesebb vagy több, könnyen beépülhetett a belső meggyőződés: „nem vagyok elég jó”.

Amikor folyton azt figyeled, hogy mások mit várnak el tőled és a környezeted igényeit a sajátjaid elé helyezed, szinte észrevétlenül veszíted el a kapcsolatot a saját belső értékeiddel.

Ha a saját mindennapjaidat, kétségeidet vagy fáradt pillanataidat folyamatosan mások kirakat életéhez méred, szinte borítékolható a hiányérzet.

Néhány rossz tapasztalat vagy egy zátonyra futott helyzet is elég lehet ahhoz, hogy elhidd: neked ez úgysem megy. Pedig a kudarc egy esemény, nem pedig az identitásod.

Ha a belső párbeszéded többnyire kritikus mondatokból áll, ez a negatív narratíva idővel teljesen átírhatja és legyengítheti az énképedet.

A perfekcionizmus kívülről magas igényességnek tűnhet, belül viszont állandó elégedetlenséget szül. Ha csak a hibátlant fogadod el magadtól, nehéz jónak érezned magad.

Sokan azért nem mernek lépni, megszólalni vagy megmutatni a tehetségüket, mert tartanak mások ítéletétől.

A testkép és az önbecsülés szorosan kapcsolódhatnak egymáshoz. Ha gyakran feszengsz amiatt, amit a tükörben látsz, ez az életed más területeire is hatással lehet.

Ha olyan környezetben vagy, ahol természetesnek veszik az eredményeidet és elmaradnak a megerősítések, idővel te magad is elfelejtheted értékelni a saját teljesítményedet.

Sokan sokkal könnyebben észreveszik a hibáikat és hiányosságaikat, mint az egyedi értékeiket. Pedig az önbizalom egyik alapja az erősségeid tudatosítása.

Ha a múltban akkor kaptál irigységet, kritikát vagy bántást, amikor sikeres voltál, kitűntél vagy boldog voltál, az elméd megtanulta: „Jobb a háttérben maradni, mert ha látszom, megsebeznek.” Ilyenkor a visszahúzódás nem gyengeség, hanem egy régi védekezési mechanizmus.

Ez az a belső tiltás, amikor nem mered igazán elhinni, hogy jó, tehetséges vagy sikeres vagy. Ott bujkál benned a babonás félelem: ha elengeded magad és büszke vagy, a sors azonnal „megbüntet” és jön egy hatalmas pofon. Így inkább előre korlátozod magad az önkétellyel.

Ezek azok a fülünkben csengő, generációs mondatok, amiket gyerekként szívtunk magunkba: „Ne dicsekedj!”, „Ki vagy te ehhez?”, „Maradj szerény, fiam!”. Ezek a mondatok felnőttként belső szabállyá merevednek és szinte bűntudatot keltenek, ha végre értékelnéd önmagad.

Ez az a hiedelem, hogy az önbizalom a hibátlanság jutalma. Azt hiszed, csak akkor lehetsz magabiztos, ha már minden diplomát megszereztél, minden hibádat kijavítottad és mindent hibátlanul csinálsz. Ez egy elérhetetlen délibáb. Az önbizalom ugyanis nem a tökéletességből, hanem a hibáid elfogadásából születik.

Sokan azért nem engedik meg maguknak az önbizalmat, mert a fejükben a magabiztosság egyenlő a nagyképűséggel és az önzőséggel. Félnek, hogy elszállnának maguktól és olyanná válnának, akit ők maguk is utálnak.

Mit keverünk itt össze? Az arrogancia és a nagyképűség valójában kívülről táplálkozik: ez nem más, mint egy túlkompenzált önbizalomhiány. Az arrogáns ember belül annyira retteg a saját alkalmatlanságától, hogy épít magának egy külső védőpáncélt. Egy olyan álarcot, ami hangos, lenéző és agresszív.